Az átalakulás

1975.08.01.

Brr. Reggel borzalmasan éreztem magamat. Azt álmodtam, hogy elmentem iskolába pizsamában és Dávid, mint osztálytársam, kinevetett, illetve egy "hadsereget" szervezett ellenem, ezért menekülnöm kellett, Kaliforniába. Jó, tudom. Nagyon viccesen hangzik, de ha egy ember ilyet él át, akkor legszívesebben kifutna a világból és azonnal felébredne, ha tudná, hogy ez nem valós... Éjszaka annyit forgolódtam, hogy reggel amikor belenéztem a tükörbe összerettentem. Nem egy göndör, barna hajú, egészen szép arcú lányt láttam, hanem egy borzalmas szénakazalt, amelyről már csak a tyúk hiányzott... Annyira belelógott a szemembe, hogy szinte úgy éreztem, "elveszítettem a látásomat". A szemeim annyira karikásak voltak, hogy azt le sem tudom írni. Feltűnően látszott az arcomon a meggyötörtség... Mintha a tükörből egy új arc nézett volna felém. Megpróbáltam a lehető leggyorsabban összeszedni magamat, hogy a szüleim ne higgyék azt, hogy az éjszaka egy ninjával küzdöttem. Legnagyobb erőfeszítésemre ez nem teljesen úgy sikerült, mint ahogyan próbálkoztam...
-Szentséges ég! Márti, mi történt veled? - kérdezte anya csodálkozva, de a szeme sarkába azért megjelentek a kis nevetőráncok. Éreztem, hogy jót fog mulatni a kinézetemen.
-Rosszat álmodtam.-válaszoltam lehangoltam.
-Gyere, menjünk fel a fürdőbe, mindjárt visszatérünk a rendes kerékvágásba, ugyanis így, nem jöhetsz el egy étterembe!-mondta.
-Étterembe? Juj, de jó. Étterembe megyünk?- lelkendeztem.
-Igen, máma ott fogunk ebédelni.-válaszolta mosolyogva.
A "visszatérünk a rendes kerékvágásba" hallatán egyáltalán nem erre számítottam. Anya természetesen nem mutatta meg, hogy időközben hogy nézek ki, csak a végeredményt láthattam.
-Nos, akkor készen is vagyunk.-mondta látszólag megkönnyebbülten.
-Ez igen! Köszönöm, ez sokkal jobb lett.-hálálkodtam elképedve. A tükörképem már boldog volt, látszólag semmi stressz nem tűnt fel rajta és büszkén mondhatom el, hogy igazán akkor éreztem szépnek magamat. Körülbelül ahhoz tudtam volna hasonlítani, mint hogy én Európában élek, az önbizalomhiányom pedig Ausztráliában. Eléggé távol voltunk egymástól ebben a pillanatban. Hm, hogyan is tudnám szemléltetni... A tükörből egy kedves, természetes arcú lány mosolygott rám, égszínkék szemmel. A haja pedig olyan fényesen friss volt, hogy még a nap is megcsillant rajta. Teljes mértékben elégedett voltam az eredménnyel. Nem is tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg ezt anyának, nagyon sokat tett értem. Nos, ezen még gondolkodnom kell egy darabig...
-Nincs mit Szívem! Igazán semmiség.-mondta anya és egy pillanatig lehetett látni a szemében, hogy büszke most magára. Természetesen ha ő örül, akkor én is, így ez csak fokozta a hangulatot. Olyannyira jól éreztem magamat a bőrömben, hogy egész nap mosolyogtam és szokásomtól eltérően sokat segítettem anyának. Ezzel próbáltam kiegyenlíteni a "ki mennyit segített a másiknak" skálát. Nagyjából sikerült is.
Az étterem egyébként varázslatos volt. Retró hangulat árasztotta el az egész éttermet. Úgy értem, maga a légkör, a személyzet és a kinézet is olyan stílusú volt. Én rántott sajtot kértem sülkrumplival, hiszen ez a kedvencem. Anya szintúgy, apa pedig spagettit angol módra. Sokat beszélgettünk, mindenki kedves volt velünk, ezért a vendégkönyvben külön megköszöntem ezt a "hely embereinek". Amikor hazaértem annyira jól lakottnak éreztem magamat, hogy inkább gyorsan elmentem lefeküdni. Lassan kezdek hasonlítani a nagyszüleimre, már este 8-kor fekszem...

Úton hazafele

1975.07.21.
Sajnos ez a nap is elérkezett. Haza kellett mennünk. Pedig már annyira megszoktam a Balaton parton játszadozó gyerekek zaját és azt a jellegzetes illatot. Tulajdonképpen az időmet azzal töltöttem, hogy társasjátékoztam, illetve gondolkodtam. De nagyon sokat. Hogy min?  Hát azon, hogy mi lehet, Dáviddal és a cirkuszos fiúval. Időközben ráébredtem arra, hogy a lovas akrobata iránt érzett szerelmem teljesen felesleges, hiszen túl nagy a korkülönbség közöttünk, illetve évente csak egyszer látom, így lemondtam róla végképp. Tehát akkor már egyedül csak Dávid van "versenyben" . Mivel kórházban voltam, ahol azt mondták, hogy pihenjek minél többet, ezért sajnos engedelmeskednem kellett a parancsnak. Meglepő módon a szüleim is annyira komolyan vették, hogy nem engedték, hogy egyedül pakoljak össze és menjek ki az autóhoz...
-Nos, mindenki kipihente magát?-kérdezte apa, igencsak érdeklődően.
-Mi az hogy...-válaszoltam unottan. Ha egyszer az ember végigfekszi a nyaralást, akkor ne tegyenek fel neki ilyen kérdéseket...
-Akkor? Indulhatunk?
-Persze, alig várom már, hogy hazaérjek.-mondtam.
-Miért? Nem tetszett az utazás?-kérdezte anya.
-Szerinted?-néztem anyára és a lábamra oda-vissza.
-Oh, tényleg. Ne haragudj, mindig elfelejtem. Na akkor induljunk!-lelkesedett anya.
Útközben kétszer is megálltunk. Egyszer azért, mert egy hatalmas koppanásra lettünk figyelmesek. Amikor kiszálltunk nem akartunk hinni a szemünknek egy macska volt az. Igen, csak volt... (Szegény!) Ha eddig azt gondoltam, hogy a szüleim szentek, na most már egészen más a véleményem róluk. Jó, persze nem teljesen az ő hibájuk, hiszen a sebesség határ is be volt tartva, csak azért lehettek volna egy picivel figyelmesebbek... Egyszer pedig azért, mert az előbbitől rosszul lettem... Innentől kezdve annyira már nem is volt izgalmas az utazás. Folyamatosan csak a cicusra tudtam gondolni. Az biztosan valakié lehetett és az a valaki már várja otthon. Meglepő módon én éreztem bűntudatot. Anyáék látták, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben, így hagyták inkább a szóláncot. Pedig talán ha játszom velük, akkor el is felejtettem volna a... Áh, mindegy... Hát, tulajdonképpen más "érdekes" nem történt. Körülbelül este 11-kor érkeztünk meg otthonra. Ááh, olyan jó volt újra az itthoni levegő. Apa "felcipelt" a szobámba és mondta, hogy majd ő minden csomagot elintéz. Tényleg megtette. Jó volt látni, hogy a szüleim mi mindenre képesek csak azért, hogy segítsenek rajtam, ápoljanak. Az utazás hossza megtette a hatását, nem is kellett sok idő, mire mély álomba merültem. Persze, ha lehetett volna, azért a nyaralást is máshogyan terveztem volna, de ha ennek így kellett lennie...

Nyaralás

1975.07.15.
Nagyon álmosan ébredtem, ugyanis egész este a bőröndömet pakoltam. Hogy miért ? Hát azért mert, nyaralni mentünk. Mégpedig a Balatonra. Ez egy igen gyors elhatározás volt, ugyanis tegnapelőtt még semmilyen nyaralásról nem volt szó. A minap jött ez az egész gondolat. Legnagyobb sajnálatomra nem tudtam segíteni anyáéknak, mivel csak hátráltattam volna őket. Így inkább csak a szobámban számoltam csendben a perceket indulásig.
-Márti! Beraktad a fogkefédet is ? - kiabált fel anya az emeletre.
-Hoppá! Elfelejtettem, mindjárt jövök. - kiáltottam vissza.
Miután mindent elraktam magammal gyorsan felpattantam és mintha puskából lőttek volna ki, úgy futottam lefele. Anya még egyszer ellenőrizte, hogy a gáz el van zárva, egyik lámpa sem ég, aztán bepakoltunk az autóba és már indultunk is. Az út gyakorlatilag csak abból állt, hogy aludtam, hiszen mint már mondtam, álmos voltam. Arra ébredtem, fel, hogy nem érzek már semmilyen rázkódást. Megálltunk. Azonnal kipillantottam az ablakon és megláttam az üdülőhelyet. Gyönyörű volt. Bejelentkeztünk és a személyzet el is vitte a csomagjainkat a kis házunkba. Szegény jól megdolgozott, hiszen 4 bőröndöt egymaga cipelt. Amint kiléptem a partra egy varázslatos érzés ragadott magával. Semmi nem változott. Először természetesen a Balatont néztem meg, aztán a szobákat. Még ugyan olyan tengerkék színe volt és ugyanolyan vidám gyerekek zaja hallatszott mint tavaly, vagy éppen azelőtt. A levegőben is érezhető volt a frissen kisült hal illata, valamit a lángos. Hm, éhes lettem. Na mindegy. Lassan berendezkedtünk és jöhetett a fürdés. Ez az! Amint kiléptem már értettem, hogy miért vágyom annyira mindig ide. A verőfényes napsütés, a gyönyörű táj, a homok és minden más. Az egyik család meghívott minket röplabda meccsre, így beálltunk ellenük. Nem volt sok esélyünk, nagyon profik voltak, de azért nagyon jól szórakoztunk. Amint kiléptem a pályáról, borzalmas fájdalom kerített hatalmába.
-Aúú! - kiáltottam hangosan.
-Mi az? Mi történt Márti? - kérdezte anya aggódva.
-Beleléptem valamibe! - mondtam neki fájdalmasan.
-Hadd nézzem! - gyorsan szemügyre vette a sebet, majd megállapította, hogy beleléptem egy üvegszilánkba, amit nem részleteznék, de nagyon fájt. Irány a sürgősségi... Miért velem történt ez ? A kórház felé vettük az irányt. Eléggé érdekes volt, úgy belépni a kórházba, hogy apa felemelt. Na mindegy. Hihetetlenül kedvesek voltak az ápolónők és teljesen megértőek, de sajnos ez ellen nem tehettek sokat, azt mondták, hogy nem mehetek vízbe többet. Na, ugrott a nyaralás... Azonnal elláttak és mondták. Nagyon elszomorodtam és ha tükörbe néztem volna, valószínűleg nem magamat láttam volna, hanem egy elszontyolodott ananászt... Legyen aminek lenni kell, úgysem tehetek mást. Gondoltam. Amikor visszaértünk az üdülőházba, inkább csak könyvet olvastam és ananászt ettem. (Ironikus) .Nos, a kettő nem éppen a legjobb párosítás volt, ugyanis leettem a könyvemet és amikor megpróbáltam leszedni róla a gyümölcsöt, akkor még jobban elkenődött. Bármennyire is szeretném elfelejteni, legalább már emlékezni fogok erre a napra, akárhányszor kinyitom a könyvemet...

Cirkusz

1975.07.10
Hihetetlenül tetszett ez a mai nap. Apa ma azzal köszöntött félálmomban, hogy elmegyünk cirkuszba. Nagyon örültem neki, ugyanis, teljesen elfelejtettem, hogy ebben az időszakban érkezik hozzánk a vándorcirkusz. Azonnal rávágtam az "igen"-t és nem sokkal később el is indultunk. Amint megérkeztünk megcsapott az a tipikus illat. Igen, ez az, amit nem tudok leírni, ugyanis ezt mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Megvettük a jegyeket, majd beültünk a nézőtérre. Az állatok illata, a cirkuszi fények, a megszokott zenék előhozták belőlem a régi emlékeket. Én hatalmas kidülledt szemekkel néztem, hogy mikor érkeznek már meg a fellépők a manézson belülre. Két perc múlva teljesült a vágyam. A porondon láthattunk elefántokat, lovakat, zsiráfokat és még tevéket is. Nagyon szeretem az állatokat, így a szám végén állva tapsoltam. A szünetben kimentem vattacukorért, hiszen az a kedvenc édességem. Ezt nem hagyhattam ki. Aztán a második részben szerepeltek kötéltáncosok, guminő, gólyalábas bohócok, és Steve a bohóc. Az utóbbiról elmondhatom, hogy talán az egyik kedvencemnek minősült. Aztán jöttek a lovas akrobaták. Olyan gyönyörű szaltókat és flickeket ugrottak a lovak hátán, amiket soha nem fogok megérti, hogy hogyan csinálják. És ekkor történt az, hogy beleszerettem a lovas fiúba. Látszólag jóval idősebb nálam, de nekem attól még tetszhet. Nem ? A cirkusz további részében némán ültem és mindig felragyogott a szemem, akárhányszor megláttam a manézson belül a szerelmemet. Természetesen Dávidért ugyanúgy odavagyok, csak azért ez az akrobata mégis csak nagyon ügyes, és aranyos és még okos is. Nagyon szomorú lettem, amikor vége lett az előadásnak, hiszen még órákon keresztül tudtam volna nézni. Igen, semmi mást, csak a lovasokat. Csak, a, lovasokat ! Egyre csak fogytak az emberek a lelátóról és én még mindig ott ültem könnyes szemmel és vártam, hátha visszajönnek a fellépők. Nem jöttek... Kifele jövet megkérdezte apa, hogy hogyan tetszett a cirkusz :
-Úgy gondolom, hogy egy fantasztikus élménnyel gazdagodtam.-mondtam, lelkesen és őszintén.
-Szerintem is nagyon jó volt. Jövőre is mindenképpen el kell jönnünk megnézni őket. Szerintem az országban ők a legügyesebbek.
-Aha, igen.-válaszoltam kicsit félve, hogy mi van , ha apa rájön, hogy tetszik a cirkuszos fiú...
Amikor a kijárathoz léptük valaki megszólított... :
-Hogy tetszett az előadás ?-kérdezte a, a, a lovas akrobata...
-Fantasztikus volt, jövőre is jövünk.-válaszoltam megszeppenve.
-Reméljük is! Viszlát! -köszönt el tőlünk.
-Viszlát!
Este szomorú voltam, hogy még 365 napot kell várnom arra, hogy egy újabb fantasztikus cirkuszos élménnyel gazdagodjak. Kicsit szomorú dolog, de a pozitív élmények túlnyomóan árasztották el az egész testemet, így nem tudtam nagyon szomorkodni...

Hát erre nem számítottam...

1975.07.05.
Ma, egy madárcsicsergős nyári reggelre ébredtem. Rákönyököltem az ablakpárkányra és mély lélegzetvételekkel jutott el a tüdőmbe friss fű illata. Aztán hirtelen egy vadul integető embert pillantottam meg, úgy húsz méterniyre. Nem akartam bunkó lenni, visszaintegettem neki, de valójában gőzöm sem volt róla, hogy ki az. Egyre csak közeledett és közeledett, aztán amikor már az ajtónk elé ért és emelte fel a kezét, hogy bekopog, gyorsan felkaptam egy köntöst és lefutottam ajtót nyitni. Én szerette volna először megpillantani a "hívatlan vendéget". Lenyomtam a kilincset és már be is álltam támadó állásba, hátha esetleg valami rosszat akar az az ismeretlen. De ez mind felesleges volt. Reni volt az. Hatalmas örömsikongatások közepette ugrottunk egymás nyakába, hiszen nagyon régen láttuk egymást. Azért nem hagyhattam szó nélkül azt, hogy csak így idejött.
- Hogyhogy idejöttél egyébként ? Persze nem mintha zavarnál, csak kérdezem- mosolyodtam le őszintén.
- Van egy nagy hírem ! - kezdte izgatottan.
- Nekem is van egy eléggé nagy hírem, de előbb kezd te. Igen ? És mi az ? Most már engem is kíváncsivá tettél. - Dávidról akartam neki mesélni egyébként...
- Menjünk fel és elmondom.
Olyan gyorsan futottunk fel a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudtunk.
-Szóval.... Az a helyzet, hogy tegnapelőtt anya unokatestvére összeházasodott Szabó Mónival. És én úgy örülök ennek. - a Szabó név hallatán összerezzentem. Ugye nem az a... !? Nem, nem, biztosan nem.
- Pontosan ki is ő ? - érdeklődtem.
- Jaj, tényleg, még nem is mondtam. Valami Szabó Zsoltnak a lánya. Nem is mered véletlenül ? - jaj neee ! Csak ezt ne...
- Ömm... De, valami rémlik. Talán apa egyik ismerőse lehet. - füllentettem.
- Értem. Na és te mit akartál mondani ? - kíváncsiskodott.
Most mondjam el neki, hogy az anyukája unokatestvérének a feleségének a testvérébe vagyok szerelmes, aki tulajdonképpen a távoli rokona ? Nem, azért azt mégsem tehetem meg. Kattogott az agyam, hogy kitaláljak gyorsan valamit, így végül ezt hoztam össze :
- Csak azt, hogy nem járok már többé Nikihez fotózáshoz.- mondtam közömbösen.
- Hogyhogy ? - lepődött meg.
- Lemondta, mert egy közeli rokonnak kellett a hely, de már nem számít nekem úgy sem.
- Oh, nagyon sajnálom.
- Ne sajnáld ! Így kellett lennie, most pedig kérlek felejtsük el ezt a témát örökre. - talán kicsit goromba voltam szegényhez, pedig ő semmiről sem tehetett.
- Rendben !
- Ne haragudj, nem akartam goromba lenni. - mondtam könnyes szemmel.
Amint ezt kimondtam, igen hosszú beszélgetésbe kezdtünk, hogy mindent tisztázzunk. Ezentúl őszinték leszünk egymáshoz mindig ! Nincs több hazugság.  Kivéve Dávidot, azért azt még egy ideig szó nélkül hagyom előtte....

Amikor összedől egy világ...

1975.06.29.

Reggel nagyon izgatottan ébredtem, ugyanis egy héttel ezelőtt mára beszéltük meg Nikivel a fotózást. Elfelejtettem az időpontot , így már tárcsáztam a számot, amikor hirtelen hívás érkezett. Niki volt az.

-Szia !-köszönt, hát, nem is tudom, kicsit idegesen.

-Szia ! Talán valami gond van ? - kérdeztem, félően.

-Ami azt illeti... Találtam egy másik lányt a fotózáshoz. Te nagyon profi vagy, és gyönyörű, de az unokatestvérem mégiscsak a rokonom. Ezért ő venné át a szerepedet, tehát, .... Hjaj, de nehéz ez nekem ! Ezentúl nem kell már fotózásokra járnod hozzám... Nagyon sajnálom.

-Micsoda ?-néztem a telefont elkerekedett szemekkel, miközben majdnem elejtettem.

-Értsd meg kérlek. Borzalmasan sajnálom, kérlek bocsáss meg nekem. De, tudod, ő egy hangyányit tehetségesebb, de nem bántásból mondom neked. Hidd el !

-Azt hittem megfelelek neked.-dőlt bennem össze egy világ. -Tévedtem...- és ekkor leraktam a telefont. Az arcomon legördült egy nagy könnycsepp. Aztán mégegy és mégegy és végül sok-sok. Én meg csak álltam és nem is tudom, talán arra vártam, hogy visszahívjon és belekiáltson egyet a telefonba, hogy csak vicc volt, bedőltél nekem. De ez nem történt meg. Úgy döntöttem, hogy leülök és némán sírok. Hát, nem jártam túl sok sikerrel. Anya berontott a szobámba és gyorsan felém futott.

-Márti ! Mi a baj ? Mi történt ?-kérdezte, igazi, aggódó anyukaként.

-Niki hívott !-szipogtam.

-És az olyan nagy baj ?-söpörte ki az arcomba logó tincseket.

-Nem ! Csak, mondta, hogy nem kell többé fotózásra járnom.-panaszoltam végtelenül szomorúan. 

-Jaj, kicsim ! Semmi gond. Nagyon sajnálom. Ha szeretnéd kereshetünk egy másik fotóst.-próbálkozott jobb kedvre deríteni.

-Köszönöm, nem kell. Nem akarok többé fotózásra járni. Talán ennek így kellett lennie... Ez nem nekem való...

-Gyerek fejjel tökéletesen látod a felnőtt dolgokat!-mondta enyhe mosollyal az arcán. -Hozzak neked teát ?

-Az most jól esne, köszönöm. 

Pár perc múlva meg is érkezett anya a finom csipkebogyó teával a kezében. Valóban jól esett. Kivertem minden rosszat a fejemből . Vagyis megpróbáltam... Arra lettem, figyelmes, hogy valami rezeg. Oh, el is felejtettem, hogy rezgőre állítottam a telefonomat ! Gyorsan felvettem és "belehalóztam". Üres zúgást hallottam, ami kicsit megrémített... 

-Hallo !? -ismételtem meg másodszorra, kissé zavarodottan.

-Khlbfkgtblh!

-Hogy mondja ? Ne szórakozzon már ? Mit szeretne ? Szóljon, vagy lerakom !-vágtam rá dühösen.

-Márti ! De jó, hogy felvetted !-mondta egy ismerős hang.

-Ki maga ?-kérdeztem, mert nem voltam biztos a tippemben.

-Niki vagyok.-beletrafáltam. Úgy tudtam, hogy ő az.

-Mit szeretnél ?-kérdeztem sértődötten.

-Nyiss ajtót!-válaszolta.

-Micsoda ?

-Nyiss ajtót!-ismételte meg a mondatát.

És ezzel lerakta. Mit tehettem volna ? Ajtót nyitottam. Legnagyobb döbbenetemre Niki állt ott. Azt hiszem... Ugyanis az arcát eltakarta egy halom bocsánatkérő héliumos lufi.

-Szia !-köszöntem feloldódottan.

-Szervusz! Beszélni szeretnék veled ! Szabad ?-mutogatott befele.

-Csak tessék!-mosolyodtam el.

Alig fért be az ajtón a sok lufival. 2 órán keresztül beszélgettünk, ezért úgy döntöttem, hogy inkább összefoglalom, hogy mit mondott. Arról beszélt, hogy ő mennyire szeret engem és nem akart megbántani, de a múltkor összeveszett azzal a bizonyos unokatestvérével és ezért engesztelésül akarta neki adni a "szerepemet", mivel ő mindig is fotómodell akart lenni. Megértően bólogattam, mindaddig, amíg átadott nekem valamit. Ez a valami, egy varrókészlet volt. Pontosan olyan, mint ami a varrógépemhez illik. Most már indulhat az igazi varrás. Alaposan megköszöntem neki és hamarosan távozott, mivel vonatjegye volt aznap estére. Boldogan meséltem el a történteket anyának, de közben azért egy kicsit éreztem azt a sok szomorúságot ami elöntötte a szívemet. Vacsora után (rántotta és pirított szalonna) felmentem a szobámba és nekiláttam az új könyvemnek. Csak úgy faltam az oldalakat. Talán valahol a 100. oldal környékén aludhattam el...

Most jó, vagy rossz nap !?

197506.27.
Nem tudom eldönteni, hogy ez a nap jó volt-e vagy sem. Negatívum, kontra pozitívum. Eléggé nehéz döntés.  A reggeli szokásos készülődésem után, fogtam magamat és lementem a fölszintre. Az asztalon egy hatalmas csokor vörös rózsa feküdt. Egy pillanatig azt hittem, hogy Ő adta nekem. Tévedtem. Hogy is gondolhattam, hogy egy olyan fiú, mint Dávid, majd pont engem fog választani és másnapra rózsát is küld. Megint inkább csak álom ez, mint valóság… Meg akartam szagolni a virágot, amikor hirtelen anya lépett a szobába.

- Szia Márti ! Oh , látom megtaláltad a rózsát amit édesapád küldött nekem.  – köszöntött kedvesen.

- Szia! Igen, de ne aggódj, csak meg akartam szagolni ! – védekeztem, ugyanis azt hittem, most nagy leszúrás várható, amiért az ajándéka közelébe mertem menni.

- Rendben , csak nyugodtan ! - mosolygott rám

Nagyon finom illata volt. Viszont 15 perc múlva, enyhe tüsszögőgörcs tört rám.  Azt hittem, tudom mitől van, de kiderült, hogy mégsem. Szóltam anyának, akitől válaszul azt kaptam, hogy majd elmúlik. Nem múlt… 1 óra tüsszögés után látta rajtam, hogy ,már kezdek gyengülni, így inkább elvitt az orvoshoz. Az úton semmi különös nem történt… Miután kiszálltunk az autóból, felsétáltunk a lépcsőn a 2. emeletre.  Az ajtókat nézegettem azzal a tudattal, hogy vajon melyiken szerepel a Dr. Horváth Domonkos.

- Megvan !  - kiáltottam fel a rendelő kellős közepén, mire többe felém néztek. –Oh, bocsánat. Úgy értem, megtaláltam a keresett kiírást. – válaszoltam egy gyors magyarázattal.

- Akkor talán menjünk be! – javasolta anya.

- Remek ötlet !- mondtam kissé cinikusan. Hát úgy látszik nem érződött a hangsúlyomon. Mindegy.

Beléptünk Domonkos úr rendelőjébe és mint mindig, elfogott a tilos levegőt venni, különben átragad rád valami más baci is érzés. Szuper! Tüsszögve… , akarom mondani türelmesen kivártam a soromat, közben pedig a kedvenc könyvemet olvastam.

-Horváth Márta ! – szólt egy kedves, lágy hang.

-Igen ? Én vagyok az.– kérdeztem vissza.

-Te következel!

-Rendben, jövök.

Nos, elmondtam, hogy nem hagy nyugodni a tüsszögés. Mondták, hogy semmi baj, ne ijedjek meg, már volt ezzel a problémával dolgok. Nem mintha kórós betegnek gondoltam volna magamat, de azért jól esett a nyugtatgatás. Egész gyorsan, úgy 5 perc alatt végeztünk és az orvos felírt 2 , valami kiejthetetlen nevű gyógyszert.

Kifele menet, megláttam Dávidot, aki, valami véletlen folytán tüsszögött… Hm, csak nem én adtam át szegénynek a tüsszögést a festés alkalmával ? Oh ! Ugye nem ? Amint megpillantottam a ruházatát le sem bírtam venni róla szememet.  Kék, belebújós pulóver, alatta világoskék pólóval, és farmernadrággal.  A környéken 100% , hogy ő a leghelyesebb fiú. Ah, annyira szeretem őt !

- Szia !- köszönt rám, nagyon lazán.

- Sz, sz, szi, khm. Szia ! – eléggé nehezemre esett kinyögni egy sziát, ugyanis arra lettem, figyelmes, hogy a két gyönyörű barna szemével egem méreget. Oh, biztosan tetszem neki és boldog házasok leszünk. Ne is álmodj róla Márti ! Ne is álmodj ! Komolyan, néha egy romantikus filmbe érzem magamat , a sok szerelmi gondolatommal. 

- Remélem még találkozunk, most mennem kell ! – mondta, kedvesen.

-Rend-ben ! Sz, szia ! – nyögtem ki két szót. Tyűha ! Ez haladás…

Átmentünk a szomszéd patikába és kiváltottuk a (érdekes, a gyógyszertáros hölgy  ki tudta mondani a nevüket ) gyógyszereket. Annyira fel voltam dobva. Egész úton hazafele mindenféle unalmas dologról beszéltem anyának, fülig érő szájjal. Azt hiszem, nem tudja, hogy mi bajom van…  Otthon aztán bevettem a gyógyszereket . Pfúj, de rossz íze volt ! Aztán töprengtem még egy kicsit azon, hogy vajon miért nézegetett engem Dávid, de mivel nem találtam rá értelmes választ, inkább hagytam mindent a fenébe. A legnagyobb sajnálatomra és örömömre is egyben végeztem a kedvenc könyvem utolsó előtti részével. Mire feleszméltem már este 8 óra volt.  Gyorsan lementem egy kicsit enni, mivel azt is elfelejtettem, aztán gyorsan ágyba bújtam, ugyanis lefárasztott a „sok utazás” .